Az előző, „Így győzd le a visszautasítástól való félelmedet” című cikkben egy nagyon fontos témát feszegettünk, méghozzá azt az első számú akadályt, amelyik gátolja a sikeres társra találást.

A cikkben elsősorban a megfelelési kényszerről írtam, méghozzá a társadalom felé való megfelelési kényszerről. Rögtön kaptam is egy kritikát:

 „Normális ember leginkább saját maga felé irányuló megfelelési kényszerrel rendelkezik, és mint ilyen az elutasítást személyes és nem státuszbeli kudarcnak éli meg. Az ilyenekbe viszont egy idő után nagyon bele lehet fáradni, és ez jóval nagyobb visszatartó erő minthogy mit gondolnak majd az emberek”

Hagyományos mosópor

Magyarországon roppant erősek a társadalmi elvárások, ezeket nem lehet alábecsülni. Egy harminc fölötti nőnek ha nincsen férje és gyermeke, sajnálatra méltó jelenség a társadalom nagytöbbségének szemében. Ha negyven feletti, és nincsen még gyereke, azzal „valami probléma van”. Konzervatív értékrendű társadalom vagyunk, ahol bár a családok többsége mozaikcsalád (a válások aránya jóval 50% fölötti ugyanis), mégis ragaszkodunk valahol legbelül a hagyományos családmodellhez (apa, anya, gyerekek). Ezt különféle nemzetközi sztereotípiakutatások is alátámasztják.

Tehát „normális” ember ide vagy oda, aki azt állítja, hogy ellent tud állni a felé irányuló társadalmi elvárásoknak, illetve hogy azok csekély mértékben hatnak rá, csupán áltatja magát.

De jogos a felvetés, beszéljünk akkor most a külső megfelelési kényszer mellett a belső megfelelési kényszerről is egy kicsit, hogy árnyaljuk a képet. Kezdjük ott, hogy mit szégyellnek a társkeresők?

Mit szégyellnek a társkeresők?

A 3 év alatt, mióta társkeresőkkel foglalkozom, a legváltozatosabb válaszokat kaptam erre a kérdésre.
Íme néhány példa:

• “Szégyellem, hogy egyedül vagyok.” (mondanom sem kell, ez a leggyakoribb)
• “Szégyellem, hogy ilyen idős korban szeretnék társat találni.”
• “Szégyellem, hogy ennyi idősen még sosem volt párkapcsolatom.”
• “Szégyellem, hogy elvált nő vagyok.”
• “Szégyellem, hogy nem tudok ismerkedni.”
• “Szégyellem, hogy online társkeresőn próbálok ismerkedni, hiszen ott csak a defektesek vannak.”
• “Szégyellem a kollégáim, a gyerekeim, a barátaim előtt, hogy beiratkoztam egy társkereső irodába.”
• “Szégyellem, hogy szűz vagyok.”

Aztán ott vannak a nem közvetlenül a társkereséshez kötődő szégyenek is:

• “Szégyellem a koromat.” (emiatt inkább füllentek, ha rákérdeznek)
• “Szégyellem, hogy munkanélküli vagyok.” (attól félek, hogy nem fognak így elfogadni)
• “Szégyellem, hogy túlsúlyos vagyok.” (inkább régebbi fotókat töltök fel magamról a társkeresőkre)
• “Szégyellem, hogy férfi létemre ilyen alacsony vagyok.”
• “Szégyellem, hogy ízes tájszólásban beszélek.”

és így tovább, és így tovább.
Ha az esetleg ragyogó, önbizalommal teli felszínt megkapargatjuk, biztos, hogy találunk szégyent majd’ minden embernél. Mindenki tele van csupa csupa frusztrációval. Aztán ahelyett, hogy dolgoznánk ezeken, inkább megpróbáljuk magunk elől is letagadni ezeket a frusztrációkat, és nekiindulunk társat keresni. Két frusztrált ember megtalálja egymást, és … happy end? Sajnos nem. Inkább veszekedések, “te bántani akarsz engem!”, “mert én hülye vagyok?!”, “mit akartál ezzel mondani?!”-típusú jelenetek alakulnak ki. És akkor már jobb egyedül. A frusztrált ember szakít, vagy otthagyják, és irány a következő kapcsolat, ami ugyanazokat a jeleneteket fogja produkálni, hacsak nem tanuljuk meg időközben a varázslatot, amely mindent megváltoztat: elfogadni önmagunkat.

És akkor mi van?!

Mert mi van akkor, ha egyedül vagy?
Tiéd a lehetőségek végtelen tárháza, és legalább nem vagy egy romboló kapcsolatban!
Mi van akkor, ha seniorként keresed a társad?
Azt jelenti, hogy még most is aktív vagy, tele élettel, reményekkel és energiával, és ez fantasztikus! Arról nem is beszélve, hogy rengeteg idősebb ember keresi ám a társát – az idei legidősebb női tanfolyamosom 77 éves, a legidősebb férfi pedig 75!
Mi van akkor, ha ennyi idősen még nem volt párkapcsolatod?
A legjobb helyen jársz, felismerted a problémát, és legalább nem ugrottál bele egybe túlságosan korán – hidd el, az sem jó! Picit összeszeded a bátorságodat, okulsz az itt elmondottakból, és éretten, felnőtt fejjel mész bele az elsőbe!
Mi van akkor, ha elvált nő/férfi vagy?
Legalább nem vagy benne egy borzalmasan unalmas, lelket roncsoló házasságban, és végre újra van lehetőséged választani – egy jobb kapcsolatot. (Tudtad például, hogy egy rossz párkapcsolat fizikai tüneteket is kiválthat?! Ezt mindet megúszod!
Mi van akkor, ha nem tudsz ismerkedni?
Nyugi! Az ismerkedés tanulható, rengeteg tippet kapsz tőlem, olvasd rendszeresen a leckéket, gyere el rendezvényekre és ígérem, belejössz!
Mi van akkor, ha beiratkoztál egy társkereső irodába?
Legalább be merted vállalni, nem úgy, mint rengeteg ember, aki inkább otthon kesereg egyedül a négy fal között, mintsem a kisujját is megmozdítsa annak érdekében, hogy végre legyen társa.
Mi van akkor, ha még szűz vagy?
Hú, még előtted van életed egyik legizgalmasabb éjszakája!
Érzed ugye a fentiekből, hogy mire akarok kilyukadni? Természetesen már megint az Érzelmi Fitnesz fontosságára, és arra, hogy mennyire lényeges különbség a dolgokat más szemszögből szemlélni egy kicsit!

(Folytatási következik, legközelebb egy kis házi gyakorlatot is kaptok.)